Olvasom Timothy Leary, az “LSD apostola” egyik könyvét, amelyben a 60-as évek közepén azt vízionálja, hogy a nagy városok felhőkarcolói leomlanak, és az emberek természetközelibb, kevésbé elidegenedett módon fognak élni.
Híres mondása: “Turn on, tune in, drop out.” Az utolsó persze nem volt ínyére a kormányzatnak, mert a lépj ki azt jelentette, hogy hagyd abba a droidként való élést, a kapitalizmus jó robotjaként való tevékenykedést, és kezdj el élni, a zombi élet helyett. Milyen durva, hogy 50 éve már ezt érezték Amerikában, mi meg most lépdelünk öles léptekkel az új droid világ felé, mert az lesz a jó!
Ezzel nem azt mondom, hogy minden nap belőve a réten heverészve lenne jó, de jól látható, hogy rengeteg problémával jár még a jóllakott nyugati társadalmakban is az emberek együttélése.
Pontosabban együtt nem élése. És akkor visszatérek a kiinduló kérdésemhez. Mi ismerjük az utcában lakó összes embert, szinte naponta találkozunk velük. Apróbb dolgokkal segítjük is egymást. Olyan, mint régen a falukban, habár Diósd falu, így végül is nem idegen a dolog.
No, ami érdekes, hogy sokaktól hallom, akik lakótelepen laknak, hogy fogalmuk nincs ki a szomszédjuk. Ez tényleg így van? Mi ennek az oka? Nincs alkalom barátkozni velük, vagy nincs is szándékotok, mert bunkó úgyis? Tetszik így élni, vagy csak kényszerből (pl. pénz) éltek így, és nem magánházban? Vagy pont a lakótelepen van nagy közösségi élet, aminek nyoma sincs a falukban?
Valóban érdekel a véleményetek.
Could you hire me? Contact me if you like what I’ve done in this article and think I can create value for your company with my skills.
LEAVE A COMMENT
11 COMMENTS
A szomszéddal az a legnagyobb baj, hogy nem válogathatod meg őket. Az enyémek például nem igazán szimpatikusak. Mondhatni bunkók. (Ez egy öreg, körfolyosós ház, elméletileg van lehetőség beszélgetni egymással, a többiek szoktak is – de nekem nincs sok kedvem velük.)
Falun más volt, ott simán átjártunk egymáshoz, csak úgy. De ott se mindenkihez, a felső szomszéd például valamiért nem kedvelt, őhozzá nyilván nem mászkáltam át.
A civilizalt emberiseg nyolc halalos bune (Konrad Lorenz) c. konyvben jol irta le az oreg. Nem tudom pontosan idezni, mert reg olvastam.
Valami olyasmi, hogy van egy termeszetes eletterigenyunk. Ha ez a nincs meg, akkor passzivak leszunk, es persze agresszivek ha haborgatak.
Ez pont ugyanolyan, mint az allatoknal, csak nem vesszuk eszre.
Persze az allatokat sajnaljuk, de a lakotelepre zart embereket nem.
Itt a “lakóparkban” pár szomszédot ismerünk, elsősorban a babás családokat. A mellettünk lévő lakásban lévő leányzót (~30 körüli) kicsit “szelídíteni” kellett, mert a köszönés neki valahogyan luxus, nem tudom, milyen környezetből jött. De most már megneveltük. A szinten lévő többi lakásban élőkkel is köszönőviszonyban vagyunk, nagy ritkán van ennél több, ha például valakinek fúró kell, kalapács vagy zárszerviz telefonszáma ilyesmi. De ennyi, még egymás telefonszámát sem tudjuk.
Egy-két családdal szorosabb a kapcsolat, akikhez át mernék szólni vagy szaladni, ha pl. a Párom nincs itthon és valami baj van. Ez viszont nincs az épülethez kötve, sőt a “szembeerkélyes” lakásokban élőkkel talán még jobb a kapcsolatunk.
A teleknél viszont már most jóban vagyunk a szomszédokkal, pedig csak pár hónapja vettük. Ha kint vagyunk és sétálok a babakocsival, mindenki köszön, kedvesek, kérdeznek, beszélgetünk – és ez nagyon tetszik. Mindenkit érdekel, mi van velünk, kik vagyunk, mikor építkezünk, mikor akarunk költözni, stb.
Teljesen más. Várom már, hogy ott lakhassunk.
Én ismertem a szomszédaimat.
Nem kellett volna.
Most társasházban lakom együt 12 másik családdal.
Hát kb 1 évig voltak próbálkozások. KB 2 db család alkalmas is arra hogy közösségi életet éljen. A többi… mint halott f@szán a pattanás…
Szintén öreg, körfolyosós ház, a szomszédokat nem igazán ismerem. Ha találkozom velük és beszélgetek velük pár szót kedvesen, az jó. Ha nem találkozom velük, az is jó. Nem tűnik úgy, hogy falun ez nagyon másképpen lett volna; akkor sem azon az alapon voltak jó ismerőseink valakik, hogy a szomszédban laktak-e vagy sem. Budapest csak annyiban más, hogy távolabb vannak a barátaink és 15 perc biciklizés helyett 30 perc BKV-zás kell odaérni hozzájuk.
Szóval tételesen :)
> Nincs alkalom barátkozni velük, vagy nincs is szándékotok, mert bunkó úgyis?
Nem azért, mert bunkók lennének, hanem mert nincs rá igényem. Annyira van igényem, hogy mosolyogva köszönjek rájuk és elbeszélgessek velük pár kedves szót, de a barátkozás ennél azért tovább megy az én fogalmaim szerint, arra viszont már ott vannak a barátaink.
> Tetszik így élni
Nem ezen múlik a boldogságom… :)
> vagy csak kényszerből (pl. pénz) éltek így, és nem magánházban?
Hát, még nem jött össze a Necker Island átvételére a pénz :)
> Vagy pont a lakótelepen van nagy közösségi élet,
> aminek nyoma sincs a falukban?
A budapesti belvárosra ez tutira nem jellemző, de több helyen is éltem vidéken és sehol sem láttam olyan óriási közösségi életet. Aki azt keresi, mindenhol megtalálja, aki pedig nem, az bárhol lehet egymaga.
Huszadik századi lejárt lemez, hogy korunk nagy tragédiája a közösségek szétesése és az elmagányosodás. Közösség alatt értendő a faluközösség, a munkaközösség, a család, minden. Hogy mi lenne a kiút, azt nem tudom sajnos.
Viszont ha már itt tartunk: igazán eljöhetnél időnként csütörtökön velünk sörözni, hogy törődjél ezzel a közösségeddel is. :) Nekem például hiányzol.
Én 6-lépcsőházas, 10-szintes házban lakom, lépcsőházanként és szintenként 3-3 lakással. Ezt kiszorozhatjátok, 180 lakás, kb 5-600 ember. Szerintem csak a házunkban több ember lakik, mint vagy 1500 faluban országszerte,
Csak míg a falvakban rokonok, gyerekkori cimborák és mindenféle sógorok és komák élnek egy rakáson, itt viszonylag idegenek. És a környéken van még egy pár ekkora ház.
Mi inkább gyerekes családokkal vagyunk jóban, amolyan játszótéri ismerettségek. 1 családra tekintünk barátként, ők a szemben házban laknak, a többiekkel amolyan konfliktusmentes, kölcsönös szívességekre alapozott a viszony.
Egyébként a panelban nagyon sok az olyan gondolkodású ember, aki nem illik emberi közösségbe. Állatot tartanak a lakásban, kidobáljájk a csikket és a szemetet az ablakon, tárva-nyitva hagyják a lépcsőházi ajtót-ablakot a fűstési szezonra való tekintet nélkül, a házirend tiltása ellenére dohányoznak a lépcsőházban és a liftben, póráz és szájkosár nélkül sétáltatják a kutyájukat, ha lehet, a kijelölt kutyafuttatón kívül.
A korábbi faluközösség azért működött mert az emberek sorsa ugyanaz volt. A munkája is ugyanaz volt. Ezt együtt csinálták, így aztán az élményeik is ugyanazok voltak, amit meg később jól meg lehetett beszélni. Sőt a szokásaik is egyformák voltak. Ez a közösség.
A lakótelep, egy olyan valami, ahová aludni jársz. Az alsó szomszédod banki ügyintéző, a felső szomszédod rendőr, mindkettőt csupán pár éve ismered, se közös téma, se közös múlt, se közös gondolkodás. Ha a szembeszomszéd informatikus lenne, akkor lenne közös téma, vagy például ha gyereke van. Annyit találkozunk és kommunikálunk, hogy kiderüljön fogunk-e ennél többet. Nem fogunk. Pedgi rendes emberek, semmi gond velük. De csupán a véletlen miatt lakunk együtt, pontosabban közel egymáshoz.
A közös tevékenység közösséget teremt: lásd az InetPub-ot, vagy a gyerekeket levegőztető anyukákat, de akár a telekszomszédokat is. Ha nincs közös tevékenység, akkor még lehetne a közös múlt, a közös szokások – de ezek híján csalóka dolog a “lakóközösséget” valóban közösségnek gondolni.
És miért élek lakótelepen? 1. Mert egyelőre ezt engedhetem meg magamnak 2. Könnyen értékesíthető lakásról lévén szó könnyen váltok munkahelyet.
Persze jó lenne egy kertes ház, de… inkább az is a városban. Falun nőttem fel, tudom milyen. De még mennyire tudom…
Kevés az idő is. A régi barátokkal sem egyszerű ápolni a kapcsolatot. Meg valahogy felnőtt korban nehezebb bartáságokat kötni. Óvatosabb vagyok, mint ifjonc koromban, és ez nem használ a bombózó kapcsolatoknak. A barátságosság viszont hiányzik. Persze kérdés, hogy az üres “keep smiling” jobb-e, mint a kendőzetlen bunkóság. Azt hiszem, nem kérdés. Jobb.
85-ben költöztünk Gazdagrétre, egy olyan sorházba, ahol egy emeleten 4 lakás van. Az emeleten viszonylag hamar megismertük egymást, jó viszony alakult ki, például december 30-án voltak közös előszilveszteri bulik pár évig. A házban lakók közül is többeket jobban ismertünk annál, mint hogy köszöntünk egymásnak a liftben. Aztán jöttek a tragédiák: halálesetek két szomszédnál is, a harmadik elvált, aztán ketten el is költöztek, mi (gyerekek) felnőttünk, “kirepültünk”, úgy hogy a közösség “szétesett”. Persze ha találkozunk, akkor beszélgetünk 2-3 percet, de ennyi.
Idén nyáron költöztem át Újpalotára, szintén 4 lakás per emelet. A közvetlen szomszédban lakó két “hölgy” matt alkoholista, az a fajta, akit reggel 8-kor, mikor megyek dolgozni már dülöngélve látok a kocsma előtt. A másik két szomszéddal nem is találkoztam az elmúlt közel félévben, de ennek jobbára az az oka, hogy aludni járok haza.
Ja, és hogy miért nem magánház? LOL! Jó neked Gaba, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerülhet benned. Apám és anyám 30+ évnyi becsületes munkával nem keresett soha annyit, hogy ez nálunk lehetőségként felmerüljön (oktatás és egészségügy).
Gaba? Ez soci blogja :)