Az előző bejegyzésből a kommentek alapján lehet az jött le, hogy én minden dolgot OR mapperrel valósítanék meg. Csudákat, szó sincs erről.

Nézzünk egy példát. Az előző architektúra tervemben (ami prototípus majd framework is lett, nem csak terv) NHibernate és Oracle alapon készült az app. Sok más mellett tetszőleges országban használható emberneveket kellett tudni tárolni, ezért a db terv elég általános lett. Person-PersonName-PersonNamePart, ez a 3 tábla volt a fő váz. PersonNameType, PersonNamePartType, ezek enum jellegű lookup táblák.
Egy lekérdezés célja visszaadni tetszőleges név komponens alapján a beteg nevét. Azaz a PersonNamePart tábla egy oszlopában kellett keresni, ez jól indexelhető, hatékony lekérdezés. Utána jött a mókásabb rész. A PersonNamePartból vissza kellett navigálni a PersonName-re, onnan a Personre, majd a megjelenítés miatt vissza le az összes PersonName-re és onnan tovább a PersonNamePartra.
Ezt a lekérdezést először megírtam P/L SQL-ben, hogy lássam, kb. mit akarok csinálni, ez mennyire hatékony, kell-e hozzá Cluster (nem clustered, ez oracle, ez teljesen más) index az IO csökkentésére, stb.
Amikor a lekérdezéssel elégedett voltam, elkezdtem átírni az NHibernate LINQ providerére. A célom az volt, hogy a query gondolkodásmódját pontosan visszatükrözze a LINQ query, így remélhetőleg a generált sql is hasonlóan hatékony lesz. Sajnos azonban a kísérlet kudarc volt. Az NHibernate LINQ providere egyszerűen nem implementálta amit én akartam (ha jól emlékszem Take(n) után Select). Megnéztem a forrását, ott volt egy nagy büdös throw new NotImplementedException().
Mi maradt? Sp, aminek a kimeneti joinolt sorait az NHibernate alakította vissza entitásokká (ez viszont nagyon ügyes része az NHibnek.)
Azaz a lekérdezés a lehető leghatékonyabb volt, de a végén mégis a domain modellel dolgoztam, ami végül szimpatikus hibrid lett, bár jobb lett volna tisztán LINQ-ban megírni.
Mi lett volna, hogy rendesen megírták volna a LINQ providert? Megnéztem volna a generált SQL-t, és ha az megfelelően hatékony lett volna, akkor maradt volna az.
Ha nincs rá különösebb okom, én szeretem a logikákat C#-ban írni. Az objektumorientáltság miatt jól lehet szervezni az összetettebb kódokat, sokkal jobban, mint a procedurális TSQL-ben.
Lehet memóriában cache-lni dolgokat, SQL Serveren belül nem nagyon. Az appszervereket sokkal könnyebb horizontálisan skálázni mint a DB-t. Magyarul egymás mellé berakni sok azonos szervert, még ha ez marhára nem is triviális, de legalább lehetséges. Emiatt a DB-ről terhelést levenni nem kell félnetek, mindenképpen üdvös tevékenység.
Viszont, ha az adatokhoz közel kell műveleteket végezni, akkor nem fogok feleslegesen átvinni nagyszámú sort az appszerverre. Ha egy gyakran futó kritikus tranzakció hossza fontos, akkor lehet spbe rakom. Ha sok sort érint a művelet nem hozom ki őket a dbből.

Próbálok pár példát konstruálni, illusztrálandó az előbbieket.

1. Be kell olvasni 100 sort egy táblából, lefuttatni valami összetett műveletet rajta, amely kb. 1000 sornyi programkódnak felel meg, majd az eredményt visszaírni egy másik táblába, amely kb. 20 sornyi insertet jelent. OR mapper. A bonyolult logika valószínűleg erősebb érv lesz, mint az, hogy 100 sort át kell vinni a dróton, illetve, hogy 2 roundtrippel jár a művelet. Mivel a logika C#-ban lesz, könnyű lesz teszteket írni rá (a db könnyen kifake-elhető), könnyebb lesz karbantartani, ha módosítani kell.
Ha esetleg az egésznek egy tranzakcióban kell lenni, és a round tripek ideje jelentősen nyújtja a tranzakciók futási idejét, ami miatt az esetleg szigorúbb izolációs szinten futó tranzakciók elkezdenek torlódni akkor, és csakis akkor kezdenék el filózni az spn. De ezt csak méréssel lehet eldönteni, mert az sp esetén meg valószínűleg a logika lesz lassabb, így lehet többet vesztünk, mint nyerünk.

2. Be kell olvasni 5 táblából 1 sort, ezek alapján dönteni, majd visszaírni 2 táblába 1-1 sort. Az alapeset ugye az, hogy megpróbáljuk OR mapperen keresztül megoldani a dolgot, majd belátni, hogy az elég hatékony-e, ha nem akkor áttérünk sp-re. NHibernate vagy EF Extension Pack Future-ökkel az 5 select valószínűleg kiadható 1 roundtrip alatt, ha nincs közöttük függőség. Ha van, akkor lehet, hogy join-nal vagy navigácós relációkon haladva még mindig megoldható 1 roundtrip alatt. Ha nem, akkor nem. A visszaírások normális OR mapper esetén 1 roundtrip alatt végrehajthatók (batching), így 2 roundtrip alatt megvan a feladat. Valószínűleg bőven belefér, marad az OR mapper.

3. Le kell törölni sok sort, ahol a DueDate nem mai dátum. Egyértelműen sp, semmi értelme OR mapperbe behúzni a törlendő sorokat, könnyedén megfogalmazható a feltétel egy sima SQL where-ben. Hozzáteszem, NHibbel lehet delete és update műveleteket is kiadni entitás fogalmak használatával, így annál ezt se spzném, a generált sql az lenne, ami kézzel beírnék az spbe, csak direkt sqlként. Akkor meg minek sp-zzek?

4. Be kell szúrni 500 sort, nagyon gyorsan, naponta sokszor. pl. laborgépek okádják magukból az eredményeket, ezeket kell eltárolni. Ez már érdekesebb kérdés. Első körben azt mondanánk, OR mapper erre nem való. Az első gondolatom az ilyenre valamilyen bulk copy megoldás lenne, pl. SQL Server esetén SqlBulkCopy osztállyal. De pl. Oracle esetén van un. Array Binding, amivel a bulk műveletekkel közel azonos teljesítményt lehet elérni, a bulk műveletek limitációi (nem lehet trigger a táblán, stb.) nélkül. Ami meglepő, hogy a NHibernate oracle esetén kihasználja az array bindingot, és nem csak egyszerűen batcheli a műveleteket, de array bindinggel küldi be. Emiatt veszett gyorsan tud beszúrni, így NHib esetén simán OR mappert használnék erre is. Egy konkrét mérésemben 10000 sor beszúrása így nézett ki Oracle-be (fejből mondom, de a nagyságrendek jól lesznek):
1. NHibernate identity id generator (othodox SQL Serveres gondolkodásmód): 52 sec
2. ADO.NET soronkénti insert: 12 sec
3. NHibernate hilo id generátorral: 2.7 sec
4. ADO.NET Array Bindinggal: 2.2 sec
5. Direct Path Loading: 2.1 sec

Mik a tanulságok ebből a mérésből?
A. Az identity alapú ID generálás megöli az insertek teljesítményét (1. és 2. példa alapján)
B. A sok roundtrip mindenképpen káros, emiatt lett lassú 2. is, mivel itt nem volt OR mapper overhead.
C. Az NHib elképesztően gyors volt (3. példa), csak 20%-kal lassabb volt, mint az Array Binding nyersen használva (2.2/2.7).
D. Az Array Binding eszement gyors, SQL Serveren a tábla típusú paraméterekkel lehet hasonlót elérni, de ehhez nem tudok OR mapper támogatást (mivel ehhez explicit kell fogadó kódot írni, az orához NEM).
E. A bulk copy mindenhol a leggyorsabb, de az oránál ez nagyon limitált, le is van írva, hogy arra gyúrnak, hogy az array binding legyen ugyanolyan gyors, így kiválthatja azt.

Azaz, ha megfelelően optimalizált az OR mapper adatelérése, akkor még olyan esetekben is használható, ahol első körben nem jutna az eszünkbe.

5. Két tábla között kell átmozgatni sorokat, egyszerű leképezések mentén. Sp, insert-select és delete, tranzakcióban.

6. Pessimistic Offline Lock pattern implementációban volt a következő. Meg kell nézni, létezik-e lock egy erőforrásra, ez egy egy szűrt select. Ha nem, akkor beszúrni egyet, ha igen, beszúrni egy várakozó sort. Mindezt serializable izolációs szinten, mivel meg kell akadályozni fantom sorok beszúrást a select és az insert között (orának is van ilyenje, bár nem lockol mint az Sql server alapban, hanem úgy működik, mint az RCSI az SQL servernél).
Érezhetően itt észnél kell lenni, mivel ha sokszor fut le a folyamat, akkor a serializable miatt lassú lehet a dolog. Design szempontból értelemszerűen az offline lockkal védeni kívánt dolgok lekérdezése NEM a serializable tranzakcióban volt. A védendő lekérdezés előbb lefut, majd utána jön a lock fogása, és ha sikerül, megkapja a kliens az eredményt, ha nem, akkor eldobjuk a lekérdezése eredményét. Ez pazarlás, ha ütközés van, de nem számítunk sok ütközésre. Ha egy tranzakcióban lenne a két feladat torlódás lenne, ha előbb a lock, aztán a művelet, akkor meg sikertelen művelet esetén (pl. secu beint) törölni kellene a lockot, de közben már lehet más vár rá…
Ezt a feladatot OR mapperrel írtam meg. Nem tudok pontos végrehajtási időt mondani, de ha jól emlékszem kb. 20 ms volt a teljes lock vizsgálat ideje. Ha serializable szinten egy erőforráson versengenének a folyamatok, akkor másodpercenként 50-nél többet nem tudna a szerver végrehajtani. Valójában azonban szórnak a lockolandó erőforrások, így a serializable nem fog jelentős torlódást okozni (megfelelő csak indexekkel persze).
Sokan szerintem ezt kapásból SP-ben írnák meg. Mit nyernénk vele? Mit akarunk minimalizálni? Az SQL szintű tranzakció idejét. A tranzakció kb. így nézne ki:
begin tran
select …
if () insert…
else másik insert…
commit

A kérdés, ezek ideje hogy aránylik a roundtripek által megnövelt időhöz? 3 roundtrip van, 1 select, 1 valamilyen insert és egy commit. Ha a roundtrip ideje mondjuk 3ms, akkor 9 ms a roundtrip overheadje. Ha az SQL műveletek kb. 10ms-ig tartottak, akkor kétszer olyan gyors lehet az sp-s megoldás. Azaz itt elgondolkodtató a dolog, de megint, én csak konkrét mérések alapján állnék neki átrefactorolni a megoldást spre, ilyen spekulatív úton nem. Hisz ha a roundtrip valójában csak 500 usec, akkor máris 1 napig felesleges dologgal múlattuk az időt.

7. Sok id alapján kell behozni pár száz sort. Lehetsége megoldás OR-mapper future queryvel, egy batchben, de ennek hátránya, hogy pl. SQL Servernél nem lehet 1-2 ezérnél több paramétert definiálni, így a generált sql nem lesz végrehajtható. Itt spt írtunk, amely oracle collection paraméterként vette át a kulcsok listáját, belül pedig joinoltunk az alaptáblához. SQL Servernél ezt tábla típusú paraméterrel csináltam volna meg. A bemenetet elegánsan át lehetett adni, mivel az NHibben lehet saját típust definiálni, így Guid tömb típus direkben átpasszolható volt az spbe.

Más. A már említett architektúrában volt sok olyan cross-cutting concern, amit db szinten implementálni véres lett volna. Például a WCF-ből kijövő objektum gráfot módosítani kellett, mivel sor (entitás) is mező (property) szintű ACL secu miatt meg kellett metszeni a kimenete fát (gráfot, mikor-mit), property-k értékét kimaszkolni, de közben feljegyezni a maszkoltakat, szöveget nyelvi fordítását beinjektálni a gráf tetszőleges helyére, tetszőleges entitást kiegészítő adatokat belerakni a fa megfelelő részére, be kellett küldeni minden tranzakció nyitása után egy user és tran azonosítót, offline lock információt, stb. Ezek nagyon komplex feladatok voltak, amelyeket ráadásul millisecundum nagyságrendű idő alatt kellett tudni megcsinálni tízezer elem feletti gráfokra is. Ezt én dbben nem tudtam volna megcsinálni, intenzív appszerver szintű cache-eléssel, illetve kihasználva a .NET adatstruktúráit sikerrel és elegánsan (központilag implementálva, mint az AOP-ban) megoldottuk.
Ha viszont ilyen mindent keresztülvágó követelményektől hemzseg a feladat, akkor ez ember kétszer is meggondolja, hogy kilépjen az entitások, a logikai modell világából, és elkezdjen spzni, mivel az spkre ráhúzni ezeket a megoldásokat nehézkes.
Szóval az OR mapper vs. sp kérdés igen komplex, nem lehet 2 perc alatt dönteni róla, és mindkettőnek megvan a helye, feladatonként egyesével kell eldönteni, melyiket használjuk.

Could you hire me? Contact me if you like what I’ve done in this article and think I can create value for your company with my skills.