Could you hire me? Contact me if you like what I’ve done in this article and think I can create value for your company with my skills.

January 11, 2007 / by Zsolt Soczó

Miért nehéz néha bánni a gyerekekkel + könyvajánlók

2005 Karácsonyán olvastam Feldmár András Tudatállapotok szivárványa c. könyvét, és akkor iszonyat sok minden megváltozott bennem. Könyv még úgy nem érintett meg, mint ez. Katarzis volt. Tud valamit ez a Feldmár. (Érdekes mellékinfó, rákövetkező januárban jelentettem be a NetAcademiánál, hogy elmegyek. Mondom, hogy megérintett a könyv.)
Pont jókor olvastam, mert nem sokkal utána jött Bálint dackorszaka, amelynek kezelésében sokat segített a könyv. Idézem a kapcsolódó részt:

“Piaget, amikor gyerekekkel dolgozott, leírt egy ilyen tanulási formát. Ezt a folyamatot úgy hívja, hogy asszimiláció, a változási pontot pedig akkomodációnak nevezi. Ő persze csak gyerekekről beszélt. Szerintem az egész életünkön keresztül így tanulunk. Az asszimiláció azt jelenti, hogy van egyfajta struktúra bennünk, amivel próbáljuk megérteni a világot és egymást. És addig, amíg a világ komplexitása belefér abba, ahogyan próbáljuk a világot asszimilálni, minden rendben van. Ezt nem akarjuk feladni, mert nagyon örülünk, hogy így értjük a világot. De ahogy növünk, a világ egyre komplexebb lesz körülöttünk, egyre nehezebb lesz asszimilálni. Ekkor a gyerekek rettenetesen frusztráltak lesznek, nyűgösek s olyan utálatosak, hogy szinte kiállhatatlanná válnak. Ekkor gyakran betegek is lesznek, s mikor meggyógyulnak, akkor okosabbaknak látszanak, megnyugszanak, és már nem olyan utálatosak. Akkor már megint asszimilálnak, átmentek egy nagy káoszon, s egy magasabb színvonalon egy új struktúrát készítettek, amiben meg lehet érteni a világot. Ez sokkal többet fog fel, mint az előző. Ekkor ez megint eltart egy jó darabig, ez alatt minden nagyon jó, aztán megint utálatosak lesznek, s megint nehéz lesz az élet. Akkor megint létrejön egy ilyen akkomodáció. Az egyik esetben a világot asszimiláljuk, a másik esetben pedig nekünk kell megváltoznunk ahhoz, hogy a világban tudjunk élni. Egyszer a világot emésztjük, másszor a világ emészt minket. Aki megakad valamelyik ponton, annak nagy baja lesz. Előfordul, hogy valaki megakaszt minket, például, ha a szüleink, akikkel élünk, megálltak az „ötödik lépcsőn”. Ha a szüleink megálltak az ötödik lépcsőn, nekünk pedig már a hatodikra kell lépni, akkor a szüleink mindent meg fognak tenni, amit csak tudnak, hogy meggátoljanak minket a továbblépésben, mert abszolút nem értenék meg, hogy mi a fenét csinálunk. Ahhoz, hogy megértsék, egy akkomodációs ponton kellene átmenniük. És ha ők elhatározták, hogy a világukat olyan szimplának fogják tartani, amilyennek addig megismerték, hogy nekik már elegük volt az akkomodációból, sőt többet ők ilyet nem csinálnak, amíg meg nem halnak, hát akkor végül is ők már lelkileg meghaltak. A testük él, de a lelkük meghalt. És akkor tudat alatt mindent meg fognak tenni, amit csak tudnak, azért, hogy minket is megöljenek, hogy minket is ott tartsanak, ahol ők vannak, hogy megértsük egymást.

Végül is egy család vagyunk ugye, hát akkor miért ne legyünk mindannyian halottak? Szóval lehetséges az, hogy aki pszichotikus, vagy skizofrén, megakadt egy ilyen létrehozó hurokban.

Az LSD nem strukturálisan változtatja meg az ember agyát, hanem valahogy – nem tudom hogy – energiát ad ahhoz, hogy az ember kiperdüljön ebből a hurokból. Ne visszamenjen, hanem kiperdüljön. Tehát, ha itt valahol meg vagyok akadva, akkor minden pszichiáter, minden pszichológus, minden terapeuta, a szüleink, a tanáraink, mindenki ide akar engem visszanyomni. Az LSD pedig olyan energiát ad, hogy kipördülök innen. Amikor már ide kikerültem, akkor már nem lesz semmi bajom, mert akkor már nincs, ami elakaszt. Esetleg az lesz a bajom, hogy kevés barátom lesz, mert nem sokan vannak ott. Létezik egy könyv, amelynek a címe: Jonathan Livingston Seagull. (Magyar változat: Richard Bach: Jonathan, a sirály, Édesvíz Kiadó, 1984 – a szerk. megj.) Ez nagyon jó történet. Arról szól, hogy ez a sirály, nagyon szeretett magasan repülni. De amikor felszállt, mindig azt hitte, hogy valami nincs rendben vele, mert ezt mást sirályok nem csinálták, senki sem volt ott, így hát nagyon egyedül érezte magát, aztán visszaesett, visszajött. Próbálta elmondani a barátainak az élményét, hogy azok vele menjenek, de ők nem tudtak vele szállni. Egyszer elhatározta, hogy addig repül fel, ameddig csak tud, még ha ez az életébe fog is kerülni. És elhatározta, hogy ha nincs ott egy barátja sem, egy lélek sem, akit ismer, akkor is otthagyja azokat, akik csak alacsonyan tudnak repülni, mert az olyan unalmas, hogy nem érdemes azon a szinten maradni. Tehát, ha egyedül lesz egész életében, akkor is felmegy olyan magasra, ahol jól érzi magát. A kellemes meglepetés számára az volt, hogy ment-ment, és egy darabig ugyan senki sem volt, de akkor egyszerre csak talált egy réteget, ahol nagyon jól érezte magát, s nem volt egyedül, ott voltak más sirályok is. Azok a sirályok azonban, akik lent voltak, nem is tudták, hogy ott fönt vannak más sirályok. Addig, amíg az ember oda nem kerül, ahová valóban tartozik, addig nem tudja soha, hogy van-e valaki más ott. Csak akkor tudja meg, ha már ott van. Tehát szerintem, amikor az ember olyan magasra megy, annyi létrehozó hurkon keresztül megy át, emennyin csak képes, akkor látja meg, hogy ki van ott, akkor látja meg, hogy kivel lehet ott találkozni. Szerintem azért maradunk alacsonyan, mert félünk egyedül lenni. Visszatart az a rettegés, hogy ha én teljesen úgy szárnyalok, ahogy én akarok szárnyalni, s azt csinálok, amit én akarok, és nem fékezek, s megyek úgy ahogy tudok, akkor egyedül leszek. Meg kell próbálni. Mindenki úgy határoz, ahogy akar. Lehet, hogy sokkal kellemesebb hülye társaságban élni, mint egyedül okosnak lenni. De az nagyon kellemetlen, amikor a saját szülei, a saját tanítói elgáncsolják az embert, mert ők nem akarnak elszakadni, elválni tőlünk.”

Mostanában olvastam egy másik könyvet is (sokat, csak nincs időm mindről írni), Mérgező szülők a címe. Na, ez is nagy pofánvágás. Ha valaki úgy érzi, eljött az életében az a pont, amikor már elég nagynak érzi magát (van, aki a haláláig nem érez így, sőt, a többség így viselkedik), hogy szembenézzen azokkal a hazugságokkal, amivel a családja, a saját anyja-apja, a tanárai, a társadalom eteti, akkor olvassa el az előbbi két könyvet. És gondolkodjon, sokat. Sírjon is, ha kell. Megéri, másképp jön vissza belőle az ember.
Aki nem olvasta ezeken könyveket, és nem szánt időt az életének alapos vizsgálatára, az ne sírjon, hogy itt fáj, ott fáj, meg, hogy már megint beteg a gyerek, azok a kurva vírusok, stb. Ne áltassuk magunkat. Inkább próbáljuk meg szembenézni a valósággal, és rendbehozni az életünket. Az  idősebbek erre azt mondják, ezek a gondolatok fiatal korból eredő naiv optimizmusra vallanak. Én meg azt mondom, ez az ő részükről a megkeseredett életből fakadó cinizmus. Remélem 10, 20, stb. év múlva nem zuhanok bele én is ebbe a táborba.
És végül még egy idézet:

“Mindannyian nagyon szeretünk regresszálni. Ez azonban tilos, sőt nagyon sokan szégyenletesnek tartják, ha valaki úgy viselkedik, mintha fiatalabb lenne a koránál. Már amikor az ember gyerek, akkor is azt mondják, hogy „Hány éves vagy? Már tíz? Egy tíz éves gyerek már nem mondhat ilyen butaságokat.” Az egyetlen dolog, ami megengedi, hogy az ember nyugodtan regresszáljon az, ha megbetegszik. Mondjuk otthon. Szerintem a legegészségesebb az lenne, ha olyan emberekkel venné magát körül az ember, akiknek csak úgy meg lehetne mondani, hogy „Egy hétig ágyban akarok maradni, nem vagyok náthás, nem vagyok beteg, de azért légy szíves hozzál teát, etess meg, legyél kedves velem.” Ha ezt meg tudnánk tenni, s volna valaki, aki szeretne minket annyira, hogy megtegye amit kérünk anélkül, hogy náthásak lennénk, akkor nem kellene náthásnak lennünk. Nagyon jó lenne, ha az ember találna olyan barátokat, akikkel ezt meg lehet csinálni betegség nélkül.”

Én találtam. :)

Could you hire me? Contact me if you like what I’ve done in this article and think I can create value for your company with my skills.

LEAVE A COMMENT

7 COMMENTS

  • varanusz January 11, 2007

    Soci, mi itatnánk, neked csak ülni kéne. De sosem jösz…

  • JoeP January 11, 2007

    Lelked rajta. Megrendeltem mindkettőt.

  • Ághy January 11, 2007

    Soci, pont ilyen könyveket keresek. Köszi!

  • N’ January 11, 2007

    csikszentmihalyi flow konyvet is erdemes bedobni mellé

  • Soczó Zsolt January 11, 2007

    Krisztián, köszi a tippet.

    Többiek: előre szólok, hogy ami az egyik embernek az adott lelkiállapotban tetszik, az nem biztos, hogy másnak, más lelkiállapotban bejön.
    De hátha, kíváncsi vagyok, Nektek tetszenek-e?

  • HangyálZ January 17, 2007

    Szia Soci!

    Nekem is a Sirály az egyik kedvencem Richard Bach-tól. Másik kedvenc könyvnek Illúziók a címe, amiben említést tesz a harmadik kedvencről A messiás kézkönyve-ről. De A híd az örökkévalóságon át és a Minden és mindenki egy is jó kis könyv. Történetileg ebben a sorrendben érdemes olvasni őket.

    Másik kedvenc író Anthony de Mello. Az általa összegyűjtött egyperces történetekben vannak nagyon ütősek, elgondolkoztatóak, tanulságosak, szórakoztatóak, tudat- észlelés és érzékeléstágítóak.

    Zoli

  • Soczó Zsolt January 17, 2007

    Zoli,
    köszönöm a tippeket, Anthony de Mello-ról még nem hallottam, utánanézek.